44. Négy nap van hátra...

 Vajon álmodtam az egészet? Ha valóban álmodtam, akkor elég hihetőre sikeredett. Rettenetesen sajgott a fejem. Lassan felültem. Sötét volt a szobában... a szobámban voltam. Olyan rémület kapott el, hogy lélegezni is alig mertem. Az ágytól túl messze van az ajtóm! - állapítottam meg. Óvatosan kitakaróztam. És most rohanj! 
 Feltéptem az ajtóm. Amint kiértem még a levegő is melegebb lett. Annak a reményében, hogy a fiúk lent vannak le mentem a konyhába. Sehol senki. Megnéztem a kertben is őket, de ott sem voltak. Itt hagytak volna egyedül? Visszamentem a házba és egyből megtorpantam. Tisztán rémlik, hogy az előbb nem voltak itt gyertyák, de most tele van velük a nappali. A földön kockás terítő volt leterítve rajta egy ezüst tálca, ami le volt fedve. Mosolyogva lekuporodtam. Nem kellett sokat gondolkoznom azon, hogy vajon ki csinálta ezt. Két hideg tenyér tapadt a szememre. Felszisszentem. 
- Szia, szépségem! - csókolta meg a nyakam majd elengedett, és leült velem szembe a földre. - Gondoltam megleplek egy kicsit.
Halványan elmosolyodtam. A mécsesek gyér világossága nem világította meg az egész arcát, így úgy festett, mint egy vámpír... egy hihetetlenül vonzó vámpír. Levette a fedelet a tálcáról. Két muffin volt rajta. Elnevettem magam. 
- Hiányoztál! -, azt mondtam ki, ami először a számra jött. 
- Sajnálom. - hangja valóban megbánóan hangzott. - Melletted kellett volna lennem... Niall elmondta, hogy elájultál. Mi történt?
Mindent elmeséltem neki. Persze, azt ki hagytam, hogy Zayn miatt menekültem fel a padlásra. Viszont azt elmondtam, hogy, ha a nap nem világít pont arra a pontra, ahol a napló van, észre sem veszem. Megosztottam vele a lányról megszerzett információkat. Csöndesen végig hallgatott. 
- Akkor telt be a pohár, amikor kiderült, hogy az én szobámban végzett magával. - suttogtam a könnyeimtől fuldokolva.
- Istenem! - keze közé fogta a két csuklómat. - Nem szabadna ennyire felkavarnia ennek a dolognak, Nessa! 
- Hát nem hallotta, mit mondtam? - ideges lettem. - Az a lány annyi idős volt, mint én most. Ebben a házban lakott a nagymamájával. Az én szobámban halt meg, az én szülinapomon! 
 Szörnyű fájdalom nyílalt bele a fejembe. Harry magához vont és szorosan a mellkasához ölelt. Igaz valóban felkavart ez a történet, de nem tehetek róla. Soha nem voltam kőszikla. A Titanicon is mindig sírok pedig már ezerszer láttam, ahogyan a Szerelmünk lapjait mégis ugyanúgy hatnak a könnycsatornáimra.
- Én nem tudok abban a szobában aludni többet!
- Nem is kell! - suttogta, majd belepuszilt a tenyerembe.

~{~{~{~

 Már indulásra készen álltunk. Paul most sokkal nyugodtabb volt, hiszen velnessezni megyünk nem pedig kempingezni. Tízkor indultunk, hogy tizenegy órára Bradfordba érjünk. Nem vittem sok cuccot elvégre ma este már haza is jövünk, mivel sok dolgunk van még. Bár mondjuk úgy terveztük, hogy egy egész hétvégét ott töltünk. Az úton végig énekeltem, vagyis próbálkoztam az énekléssel. Ma már sokkal jobban éreztem magam. Épp időben értünk a fürdőhöz, mert már kezdett zsibbadni a fenekem. Kivettünk mindent a csomagtartóból és becsekkoltunk. Nem vettünk ki szobát, hanem csak egy kis öltöző fülkét sajátítottunk ki. Szerencse - gondoltam -, hogy új bikinit vettem. Harryvel kéz a kézben sétáltunk el először a masszáshoz. Sikeresen bealudtam a kényeztetésbe.

- Következő program? - kérdeztem mosolyogva.

- Mit szólnál egy kis úszáshoz?

 Mielőtt válaszolhattam volna megragadta a kezem és a medencék felé húzott. A szívem a torkomban dobogott. Nem tudok úszni! Nem akartam ezt előbb megemlíteni Harrynek, hiszen még sem nézhet ennyire pojácának, mint valójában vagyok. De most muszáj lesz neki bevallanom. Vagy megvárhatnám mondjuk azt is, hogy magától jöjjön rá. Inkább elmondom!

 Addig hallgattam, amíg a medence lépcsőjéhez nem értünk. Onnan már nem volt mentség.

- Tudod... - suttogtam. - Azt hiszem jobb, ha ezt most kihagyom.

- Miért?
A frissen pedikűrözött lábamat nézve motyogtam:
- Nem tudok úszni!
- Tessék? - értetlenkedett.
- Nem tudok úszni! 
- Hogy mondod?
- Az Isten szerelmére, Harry! NEM TUDOK ÚSZNI! - tártam szét a karom idegesen. 
Kinevetett. Hát persze, hogy kinevetett. 
- Hahaha! - morogtam, majd hátra arcot csinálva neki, elindultam.
- Most meg hova mész? - karolta át a derekam.
- Oda ahova nem nevetnek ki. Elmegyek és halálra zabálom magam!
Harry ismét morgósan felnevetett. Most már nekem is nehezemre esett visszafognom a nevetést.
- Bocsánat. - köszörülte meg a torkát végül. - Többet nem fordul elő, becsszó!
- Aha, persze én meg biztos apáca vagyok!
Harry egyetlen mozdulattal maga felé fordított és megcsókolt.
- Remélem, belevaló apácával állok szemben! - felkapott és egyenesen a vízbe ugrott velem.
A félelemtől elakadó lélegzettel hápogtam. Harry finoman a csípőmre csúsztatta a kezét, homlokát pedig a homlokomnak nyomta. Elmosolyodott. Viszonoztam a mosolyát. Lassan hátrálni kezdett. Már egyáltalán nem féltem. Simán siklottunk a vízen. Élveztem a karjaiban úszkálni. Egy kis időre sem engedett el végig a csípőmet ölelte én pedig a nyakába kapaszkodtam. 
- Látod, nem engedem, hogy bajod essen! - megpuszilta a homlokom.
- Köszönöm! - suttogtam.
A nap hátra lévő részét a vízben töltöttük. Azt hittem, mire kiszállunk, ráncosak leszünk helyette csak fáradtak voltunk és éhesek. Megtörölköztünk és az étterembe cammogtunk. 
- Meg kell kóstolnod a rákot! - kukucskált ki az étlapja mögül. 
- Rá nem veszel! Utálok minden tengeri kütyüket! 
- El sem tudod képzelni, hogy mit hagysz ki! - ingatta a fejét.
Megvontam a vállam majd egy gyrost rendeltem. Csendben vacsoráztunk. Vagyis én végig csendben voltam, ugyanis annyi rajongó jött oda hozzánk fényképet kérni, aláírást szerezni. hogy esélyem sem volt megszólalni. Folyton folyvást megkérdezték, hogy ki is vagyok  én erre Harry könnyedén csak azt válaszolta, hogy egy régi barát. Ez lennék én egy régi barát. Végig bárgyún mosolyogtam, hogy elhitessem velük, hogy minden a legnagyobb rendben van. Végül is minden rendben ment, amíg az egyik lány, aki egy idős lehetett velem vagy talán egy évvel idősebb felhozta Taylort. Remek, helyben vagyunk! - gondoltam.
- És, ha nem lenne neked Taylor, akkor szóba jöhetnék nálad? - incselkedett.
 Félúton megállt a villa a kezemben. Nem volt ronda a lány mindössze elérte a pubertás kor. Harry kedvesen elmosolyodott, de nem válaszolt. Még a hülye is felfogná, hogy ez nemet jelent, csak nem akarja megbántani a lányt. Aláírta a könyvet majd elköszönt tőle. A lány zavartan intett majd visszaballagott az asztalához. Végre mindenki sorra került és nyugodtan folytathattuk a vacsorát.
- Szeressük az őszinte embereket! - nevettem.
- Ja, imádjuk! - forgatta a szemét. - Főleg, ha kajálni sem engednek.
- Te vállaltad Harry, azért ezt ne feled!
- Tudom csak néha annyira... idegesítőek! 
- Szeretnek - vontam vállat. - Fogadd el!
Átnyúlt az asztalon majd megfogta a kezemet. Rámosolyogtam.
- Elég jól kezelted őket! - ismerte el. 
- Én is közéjük való vagyok. És valószínű, hogy soha többet nem lesz ilyenben részem.
- Milyen ilyenben?
- Többet nem látlak rajongókkal fotózkodni vagyis élőben nem, mert...
Elnyeltem a mondat végét. Jobb, ha az utolsó pillanatra hagyom a búcsúzkodást, hiszen ez az én műfajom. Ha már most elkezdeném csak magamnak és neki okoznék fájdalmat. 
Értette mire célzok. Visszahúzta a kezét és befejezte a megkezdett vacsoráját. Igaz, hogy van még pár napom, de az rettenetesen hamar elfog telni. Már érzem a levegőben a feszültséget, amit a hazamenetelem vált ki. Elhessegettem a dolgot és csak Harryre koncentráltam.

 - Milyen volt? - érdeklődött Niall kedvesen.
- Jól! - vágtuk rá egyszerre Harryvel, majd nevetésben törtünk ki. Végül így folytattam: - Remek, csak van egy kis hátulütője. 
- Mi? - vonta fel a szemöldökét Louis. 
- Még mindig érzem a víz imbolygását. dülöngéltem, hogy hatásosabb legyen, amit mondok.
- Akkor úgy látszik, nekem kell, felvigyelek a szobába! - kapott ölbe Harry.

  Kacarászva vitt fel a szobájába. Biztos voltam benne, hogy Paul elállja az utunkat, de helyette kikerült minket és olyasmit dörmögött, hogy csak óvatosan. Belökte az ajtaját majd gyengén letett az ágyra. Visszament és becsukta az ajtót. Már elég későre járt és fáradt is voltam. Fölényesen kivettem Harry szekrényéből egy Gap pólót. Most ez megteszi pizsamának. Gyorsan levetkőztem majd fölkaptam a pólót. Egy kicsivel a térdem fölé ért. Kibontottam az ágyat majd a takaró alá bújtam. Észre sem vettem, hogy Harry kiment. Eléggé fáradt voltam, de nem kapcsoltam le villanyt ahhoz túlságosan is féltem.

Hátra döntöttem a fejem a párnára. Minden Harry illatú volt. Fogalmam sincs hogyan, történt, egy kövér könnycsepp gördült le a szememből.

- Csak lementem hozni egy kis kekszet! - hallottam meg Harry hangját. 

Automatikusan az ablak felé fordultam. Jobb, ha nem látja, hogy sírok. Egy „kösz nem kérek” – el visszautasítottam a kekszet. Éreztem, hogy az ágy besüpped. Harry lekapcsolta a villanyt majd szorosan átölelt. Felé fordultam és arcomat keményen a mellkasához nyomtam.

- Szeretlek! - suttogtam.

- Én is téged! 

A szívem kalimpált. Végig egy dolog járt a fejemben miközben hallgattam Harry egyenletes szuszogását.

 Újabb nap pergett le a homokórán!... 

43. Öt nap van hátra...

 Fantasztikus érzés a szeretett férfi mellett ébredni, de ez nem mondható a ma reggeli hisztérikus sikolyokra. Mindketten felültünk az ágyon. Nem is kellett megkérdeznem, hogy ki okozza ezt a tébolyt... Taylor. Harry kicsusszant a takaró alól. Azt hittem, hogy kimegy hozzá, de helyette kulcsra zárta az ajtót. Mint aki jól végezte dolgát visszafeküdt mellém, átölelt. 
- Meddig marad? - kérdeztem. Az álmosság végleg ki ment a szememből.
- Ma, négy óra tájban indul a gépe.
- Van Isten!
Harry elnevette magát, keze monoton simogatta a hajam. A nyaka hajlatába temettem az arcom. Beszívtam a bőre illatát. Ilyenkor olyan meghitt a hangulatom. Semmi és senki nem állhat a boldogságunk útjába.
 Meghallottam Louis könyörgő hangját. Könyörög Taylornak, hogy hallgasson már.
- Esküszöm, elviszlek a műkörmöshöz csak még egy kicsit hadd aludjak!
Nevettünk.
Szegény Louis miken mehet keresztül. De valamiért nem érdekel a lényeg, hogy Harry mellettem fekszik. A többiek most nem számítanak.
- Holnap korán kell kelnünk. - figyelmeztet Harry.
- Miért?
- Hogy minél hamarabb Bradfordba érjünk.
Holnap végre kipihenhetjük a fáradalmainkat, na meg persze, Taylort. Gondoltam, hogy nem Londonban fogunk velnessezni. Ismét sikoly hallatszott. 
 Csak éljük túl ezt a napot!
- Szerintem téged akar! - rossz volt kimondani. 
- Oké! - elengedett és most azért szállt ki, hogy kimenjen. 
Öt percre rá Taylor már boldogan nevetett. Jós vagyok. Lassan én is felöltöztem majd lementem reggelizni. Niall szokásához illően felzabált majdnem minden ehető dolgot. Néha azon gondolkozom, lakatot teszek a hűtőre... jó, nem vagyok ilyen szőrösszívű. Nem volt más választásom zabkását kellett ennem. Már éppen a mosogatóba helyeztem a cuccokat, amikor valaki hátulról átkarolt. Ijedtemben felsikoltottam. Annyiban biztos voltam, hogy nem Harry karolt át, mivel ő nem ilyen hogy is mondjam... izmos. Persze Harry sem piszkafa.
- El kéne mennünk, bevásárolni! - Liam hangja rekedt volt. Valószínű nem olyan rég kelhetett fel.
- Nem ártana. - egy kicsit zavarban éreztem magam, hiszen mi soha nem voltunk olyan jóban, hogy ennyire... közel legyünk egymáshoz. Ennek ellenére nem löktem el magamtól. Először is, az udvariatlan lett volna a részemről. Másodszorra, nem vagyok udvariatlan! 
Valahol reméltem, hogy ő lesz az, aki megunja ezt az ölelés dolgot, de eddig úgy látszik, még nem érzi magát kellemetlenül. Megbeszéltük, hogy felöltözünk és fél óra múlva a nappaliban találkozunk. Egy kicsit megkönnyebbültem, amikor elengedett. Rohantam a szobámba, hogy átöltözzem. Felkaptam a kedvenc fehér farmernadrágom és egy rózsaszín trikót. Nem volt kedvem a fürdőbe menni így a szerényemen álló sminkes tükrömön keresztül néztem, hogy hol áll ki a hajam a copfból. Egy kis szempillaspirált kentem fel és egy halvány rózsaszín szájfényt. Amikor leértem a nappaliba Liam már az ajtófélfát támasztotta. Harry épp akkor jött vissza a házba. Biztos kint volt levegőzni. Nem kérdezte hova megyek mindössze annyit kért, hogy négyre érjek haza. Ez miatt nem kell aggódnia, hisz csak a közeli Tescóba megyünk.
 Liamnek még nincs jogsija, ahogyan nekem sem szóval gyalog vágtunk neki az útnak.
- És... - kezdtük egyszerre. - Mond csak! - Liam, mint minden rendes fickó megengedte, hogy én beszéljek először. Persze én, mint bármely másik lány ezt visszautasítottam. 
- Kezd, te!
- Jól meg vagytok Harryvel? 
- Persze! - vágtam rá egyből. - Miért kérdezed?
- Felejtsd el!
Felejtsem el? Mégis mit? Nyilván valamit titkol előlem. Hát persze! Azért hívott el engem erre a kis "kiruccanásra", hogy kifaggasson!
Megtorpantam.
- Ki vele, Liam!
- Mivel is?
- Ugyan már ne add nekem az ártatlant, Payne! Nyilván böki valami a csőrödet! Ne legyen gátlásod. Elvégre én láttam a barátnős pucér fotóit, amit az ágynemű tartóban tárolsz!
Liam elvörösödött. A francba is nem akartam, hogy ilyen gonosz hangnemben beszéljek hozzá. Megragadta a kezem és leültetett a mellettünk üresen álló padra. Olyan durva dolgokat akar a fejemhez vágni, hogy jobb, ha leülök? Mielőtt bármit is mondott volna két tenyerébe fogta a kezem. Oké... Ilyenkor jön az a rész, hogy közli vele, meghalt valakim.
- Tudok mindent... - suttogta.
- Mi mindent? - Harry dicsekedett volna, hogy lefeküdtünk egymással?
- Egyszerűen ki bököm... - nyelt egyet. - Zayn elmondta, hogy mit érez irántad. Azt is tudom, hogy neked sem közömbös. Ha tényleg Zaynt szereted, akkor ne játszadozz Harryvel, ha viszont nem akarsz Zayntől semmit mond meg neki!
Mindezt olyan hangnemben közölte velem, mintha csak azt mondaná, hogy a Föld forog, az emberek pedig lélegeznek. 
 Nekem mégis hideg zuhanyként hatott. Felpattantan, és futásnak eredtem. Nem érdekelt Liam, de muszáj volt egy tényt közölnöm vele. Visszafordultam hozzá és bár  kiabálva, de elmondtam, amit akartam.
- Ha azt hiszed, hogy csak játszok Harryvel, akkor egy barom vagy! Nem is ismersz pedig együtt lakunk. Zaynt szeretem, de Harryt imádom, ehhez mit szólsz, Payne?
Ideges voltam. Zaynre. Liamre. Magamra.  De főképp a helyzetre. Eddig észre sem vettem, hogy az egész nyár alatt nem is közeledtem Liamhez.  Úgy tekintettem rá akár egy bútordarabra. Része a háznak, de semmi több. Mikor hazaértem feltéptem az ajtót. Tudtam, hogy Zayn még javában alszik, vagy legfeljebb csak fekszik, és a plafont bámulja. Kopogás nélkül a szobájába mentem.  Déjavú – suttogta valami belülről. Tévedtem. Zayn nem volt a szobájában. Semmi baj, megvárom. Leültem az ágy szélére, de egyből fel is pattantam. Jobb, ha inkább csak a forgó székre ülök. Ültő helyemben körbenéztem a szobába. A tekintetem megakadt a laptopján. A Facebook oldalamon volt. Nem volt volna szabad az ölembe vennem a gépet, de mégis csak közöm volt a dologhoz elvégre az én adatlapomat nézegette.

 Az utolsó bejegyzésem az ide jövetelem napja volt. 50 ember kedvelte és több mint a fele hozzá is szólt. Mosolyogva gördítettem le a kommenteket. Mindenki irigykedett persze odaírták, hogy érezzem jól magam. Könnybe lábat a szemem, mikor megpillantottam Zsófi kommentjét.

„Örülök, hogy innen kell értesülnöm arról, hogy Londonba mész! Komolyan olyan nehéz lett volna felvenned a telefonod és elköszönnöd? Mindegy érezd jól magad. Viszlát, a suliban. L”

Istenkém, tényleg megfeledkeztem róla. Valóban ilyen felelőtlen lennék? Nem is csodálkoznék, ha soha többet nem akarna szóba elegyedni velem. Zsófit elsős korom óta ismerem.  10 éve mondhatom a barátomnak, de lehet, hogy most elástam magam nála egy életre. Jó, persze az nem nagydolog, hogy eljöttem nyaralni a megkérdezése nélkül. Mindössze az nem esett jól neki, hogy nem avatom be semmibe. És ez való igaz. Ideje lennem beszélnem vele, de úgy hogy látjuk egymást.

 Már éppen vissza akartam rakni a gépet, amikor Zaynnek üzenete jött. Szeméremsértés ide vagy oda elolvastam. Ezért még vezekelnem kell.

Perrietől jött:

„Ugyan már, Zayn hagyd azt a kiscsajt! Ő, nem lehet a tied. Értem én, h szereted, de nincs nála esélyed. J”

Még a szemem is kikerekedett. Zayn elmondta a volt barátnőjének, hogy mi van köztünk. Miket hordok én itt össze? Semmi nincs köztünk! Most már nem voltam mérges inkább rettentően szégyelltem magam. Ismét üzenete érkezetett.

„Élsz még? Tudok ám szájból szájba lélegeztetni.”

Oké ennyi leskelődés egy életre elegendő volt. Visszaraktam a gépet a helyére és ki somfordáltam. Hangosan fellélegeztem, de még messze nem volt vége a megpróbáltatásomnak. Zayn lépdelt fel a lépcsőn. Nem akartam szembe találni magam vele. Gyorsan kellett cselekednem. A közelemben csak a padlásra vezető lépcső volt. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Felnyitottam a csapóajtót és feltornásztam magam. Ahhoz, hogy ne vegyen észre felhúztam az ajtót.

 Utálom a padlásokat. Utoljára öt éves koromban voltam ilyen helyen akkor is csak azért, mert a papámnak segítettem befoltozni a tetőn keletkezett lyukat.

 Általában a padláson hideg van, sajnos itt sincs másképp. Mindent pókháló fedett be. Egy kis fényszűrődött be, de honnan? Ez egy zárt terület. Valahonnan középről jött a fény. Oda sétáltam és felnéztem. A háznak a csúcsán van egy kis rés – állapítottam meg – azon világít be a nap. Nem az egész területet látja el fénnyel. Csak a mestergerenda egy kis részét. A fejemmel követtem a fényben szállingózó porfelhőket. Innen olyan volt, mintha arany eső hullana… csak arra a pontra. Lehet, hogy van ott valami. Vagy csak túl sokszor láttam Monk a flúgos nyomozót. Mindenestre kíváncsi természetű vagyok. Ugrándozni kezdtem hát, ha látok valamit.

 Ó, és meg is láttam…

A gerenda tetejére volt rakva. Kösz napfény! Most már csak az volt a kérdés hogyan szedem le onnan. Talán lemehetnék egy székért. De az túl kockázatos még a végén lebuktatnám magam. Harry kifejezetten utálja, ha detektívet játszom. Be kell, valljam nyomós oka van rá. Mindig talpra esett lány voltam, de szó mi szó emellett elég ügyetlen is. Nem is értem, hogy eddig hogy úsztam meg csak kisebb zúzódásokkal. A sok gyümölcs… Körülbelül egy hónapban egyszer szánom rá magam, hogy valami egészségesett vigyek be a szervezetembe.

 Csípőre tettem a kezem. Egyik lábamat teljesen nyújtva hagytam a másikat kicsit berogyasztottam és egy kicsit kifordítottam. Oldalra billentettem a fejem és úgy gondolkoztam. Ha felugranék a gerendára… ez felejtős. Nem vagyok atléta. És, ha… inkább nem még élni akarok. Már azon voltam, hogy feladom mikor megpillantottam egy piszka vasat. Gondolkozás nélkül felkaptam. Nyújtózva próbáltam leütni az innen nézve fényképalbumra hasonlító tárgyat. Valahogy sikerült.

 Nagy porfelhőt kavart, ahogyan a földre pottyant. Lehajoltam érte. Kezemmel leszedtem a maradék port. Egy fekete bőrkötéses könyvet tartottam. Levettem a felsőmet, leterítettem. Törökülésbe leültem. Óvatosan kinyitottam a kis könyvet. Egy napló. A nap már nem is lehet jobb előbb Zayn magán leveleit olvastam most pedig egy naplót tartok a kezembe. Egy Morgan Kenn nevű lányé a napló.  Egye fene gondoltam és olvasni kezdtem:

1865. január.1. Péntek

 Kedves naplóm!

 Ma hivatalosan tizennégy óra ötven öt perckor betöltöttem a tizenhatot. Hihetetlen végre felnőtt nő lettem. Ez mellett az öröm mellett szomorúság is eltölt, hiszen ma halt meg az a nő, aki a világra hordott. Pontosan tizenhat éve. A jó Isten nem engedte meg nekem azt az örömöt, hogy találkozhassak vele. A nagymamám szerint édesanyám rendkívüli képességekkel bírt. Meg van győződve róla, hogy ezekből a képességekből nekem is jutott néhány, ha nem az egész. Akármit mond, én kétlem, hogy bennem bármi képesség lapulna. Egyszerű lány vagyok.

 Renével tegnap lementünk a patakhoz mosni. Egy kicsit kezdem elveszíteni az önuralmamat, akárhányszor meglátom, mindig buja gondolatok szöknek az agyamba. Lehetséges, hogy szerelmes vagyok belé…

 A következő bekezdés egy nappal később íródott:

1865. január.2. Szombat

 Leesett az első hó. Reggel, amikor kikukucskáltam az ablakon minden fehérbe borult és alaktalan volt. Az időjárás kifürkészhetetlen, mondja mindig a nagymamám. Talán igaza van. Bár én néha meglehetősem kiszámíthatónak érzem. Szomorú vagyok, hogy ma el kell mulasztanom a mosást… Vajon meddig fog minket a hó eltorlaszolni? Nagyon remélem, hogy holnapra jobb idő lesz, és ismét láthatom gyönyörű arcát…

1865. január.10. Vasárnap

 Végre ki dugta a sugarait a nap. A meleg egész nap cirógatta az arcomat. A hó még nem teljesen olvadt el, de néhol már csak sártenger maradt utána. Még javába tombol a tél. Mindenki inkább a házba burkolózik és élvezik a kályha melegét.  De én más vagyok. Ma végre annyi álmatlan nap után megpillantottam igaz csak futólag. A verandán állt lovaglós ruhájában. Persze most sem vett észre. Néha azon gondolkozom, hogy hagynom kéne, hiszen nyilván való, hogy nem tartozunk össze, Ő, előkelő családba tartozik. Míg én maga vagyok a por nép példamutató személye. Elvégre a faluban rajtam kívül csak egy ember tudott írni és olvasni… Az édes anyám…

1865. január.28. Csütörtök

 El sem hiszem! Ma először hozzám szólt. Bársonyos hangja a szívemig hatolt. Madarat lehetne velem fogatni. René, mint legjobb barátnőhöz méltóan eloldalgott tőlünk. Tisztán emlékszem, hogy miről beszélgettünk.

 „Te minden nap kijársz mosni? Biztos nagycsaládban nevelkedtél.” – mosolyogott.

Persze én nem tudtam megállni, hogy ne meséljek el neki mindent. René szerint egyszer ez lesz a végzetem. Nem érdekel, hiszen beszélhettem vele. Igaz, hogy csak tíz percet kapott az udvartól, de nekem ez is elég volt…

Elmosolyodtam. Eddig még eszembe se jutott, hogy régen is így mentek a dolgok. Jó, persze a mi nemzedékünk nem éppen úgy találkozik a szerelemével, hogy közben a tónál mossa a piszkos ruhákat. Óvatosan lapoztam ugyanis a megsárgult lapok bármikor kieshettek volna.

1865.január.31. Vasárnap

 Három nap telt el az utolsó írásom óta, ez idő alatt az életem is fenekesen felfordult. Hedvig odaadóan viselkedik velem. Tegnap elvitt piknikezni. Hogy az igazat megvalljam nem tudtam enni, hiszen a gyomrom fel – leugrált az izgalom miatt. A nagymamám előkotorta anyukám egy régi ruháját. Még soha nem volt olyanhoz hasonló rajtam. Színeket soha nem hordtam, de ideje elkezdenem.

Lehet, hogy többet érez irántam. Ahogy rám nézz, ahogy beszél, hozzám arra utal, hogy nem vagyok közömbös neki…

 Meglepve tanulmányoztam a naplót. Legalább negyven oldal ki volt tépve.

1865.szeptember.09. Kedd

 Kihasznált! Az a szemét kihasznált! Minden méltóságomat elvette tőlem. Tisztátalan lettem. Azt hittem, hogy feleségül vessz, hisz oda adtam magam neki. Azt állítja, nem egy súlycsoportban vagyunk. Gondolom ezek nem az Ő szavai, hanem az anyjáé.

 Hogy tudnék ezek után a nagyim szemébe nézni? Hiszen mindig mondta, hogy az a tisztességes NŐ, aki csak a házasság után adja át magát a férfinak.

 De most vége mindennek. Ez az utolsó bejegyzésem. Az utolsó lélegzetvételem. Nem vagyok hajlandó így tovább élni. Ég veled világ!...

 Megölte magát! Úristen. Végzet magával a szerelme árulása miatt. Hirtelen klausztrofóbiám lett. Alig kaptam levegőt. Folyton azon járt az agyam, hogy vajon hogyan kerülhetett ide a napló. Először azon morfondíroztam, hogy magammal vigyem – e vagy rakjam vissza a helyére. Az utóbbinál döntöttem. Jobb, ha Morgan Kenn titka a padláson marad. Mintha valami kilökött volna a padlásról. Meghallottam a fiúk hangját a kertből. Lerohantam és a hátsó ajtón kimentem hozzájuk. Gondoltam, hogy Harry nincs köztük. Biztosan Taylort furikázta el a reptérre. Elég hűvös volt és a szél is fújt. Valószínű, hogy vihar közeledik. A fiúk ennek dacolva póló nélkül fociztak. Liam, amikor meglátott megbotlott a saját lábába. Persze a fiúk majd megszakadtak a nevetéstől. Ha nem lettem volna olyan állapotban, akkor talán én is nevetnék, de most nem ment. Felvettem a labdát a földről és hátradobtam egyenesen a medencébe.

- Hé! - mordult fel Niall és Louis egyszerre.

- Kérdezni akarok valamit!

- Miért vagy ilyen sápadt? - kérdezte Zayn és mellém lépett.

Rá se néztem. Attól még nem felejtettem el a húzásait. A többiek is körbe álltak.

- Kérdezz csak, cica! - mosolygott kedvesen Niall.

Össze kellett szednem magam.

- Mióta laktok itt?

- Két éve. - válaszolta Liam, de nem nézett a szemembe.

- Hányszor voltatok a padláson? 

- Azt hiszem én csak egyszer. - vont vállat Louis. - A többiek nem tették be oda a lábukat. Zayn pajtásunk fél a sötétben.

Az említett személy felmordult mellettem. Nem tudom miért, de hozzá fordultam és úgy kérdeztem újra.

- Újonnan vettétek a házat?

- Nem. - válaszolta Niall.

- Több száz éves! - Zayn arca felderült, hogy rá figyelek. - 1860 - as években építették. Van egy históriája.

Már a ház építésének dátumánál a szívem a torkomban dobogott. Megragadtam Zayn kezét és megszorítottam. Éreztem a többiek - főleg Liam - fürkésző tekintetét. 

- Milyen história, Zayn? - suttogtam.

Egy ideig az összefonódó kezünket tanulmányozta majd a szemembe nézett.

- Azt mesélik, hogy anno lakott itt egy fiatal lány körülbelül annyi lehetett, mint te most. Az egyik nap, ha minden igaz a nagymamája megtalálta a szobájában. Fölakasztotta magát. 

Kitágult a pupillám. Tudtam, hogy csinált valamit magával mégis sokkolt a tudat, hogy felkötötte magát. 

- Nessa, minden rendben? - lépett a közelembe Liam.

Már csak egyet akartam tudni. 

- Zayn?

- Tessék? - mosolya letörölhetetlen.

Teljesen kiszáradt a szám. 

- Melyik szobában találták meg?

- Miért számít? Jól érzed magad?

- Zayn, a kérdésemre válaszolj!

- A tiédben!

- Az enyémben?! 

 Szédülni kezdtem. Forgott a világ körülöttem. Morgan a szobámban halt meg. Elengedtem Zaynt. El kellett mennem valahova mindegy, hogy hova csak el innen. Mindössze pár lépéstettem mikor beleszúrt valami a szívembe. Hallottam Zayn hangját, végül elsötétült a világ…