DUPLA RÉSZ :)

37. Akkor most búcsúzunk?

 Dóri szeme kikerekedett. Annyira meglepődött, hogy véletlenül a nyitott bőröndjébe ült. Rettenetes kedvem volt, de a látványtól elnevettem magam. Az azonnali sírás érzete viszont még mindig nagyon nagy erőfeszítés árán sem akart elmúlni. Mély levegőt vettem és leültem az ágyra. El kell vele mennem, hiszen olyan vagyunk, mint a testvérek nem hagyhatom magára a legjobb barátnőmet. Ezzel tisztában vagyok, de nehéz elhagynom ezt az élet stílust, a város, és a legfontosabbakat, a fiúkat… Harryt! Tisztában voltam azzal, hogy nem maradunk itt örökre, de azt hittem, hogy van még időnk élvezni London béli nyaralásunkat. A nyárból van még kereken egy hónap. Még egy hónapig itt kéne maradnunk, de csak kéne nem pedig muszáj.

 Dóri négykézláb a lábamhoz somfordált, fejét a térdemre hajtotta. Ezt a pozíciót akkor szokta felvenni, ha hálás valamiért. Haját kezdtem el simogatni, mint egy kiscica csak ő nem dorombol, és nem öklendezik fel szőrcsomót.

- Komolyan mondod? - szinte már suttogott. 

Normális esetben rá vágnám, hogy „igen”, de ez nehéz helyzet. Két szék közé estem és nem látok senkit, aki felsegítene és helyet adna maga mellett. Nehéz ilyen helyzetben dönteni főleg, ha a szerelem és a barátság a tét. Nyilván, hogy Dót választom, de Harryt pedig siratni fogom évekig vagy talán örökké. Az lenne a legjobb, ha egyiket sem kéne feladnom. Együtt lehetnék Harryvel, de közben Dórival visszautaznánk Barcsra. Ilyenkor utálom, hogy nincs semmi természetfölötti erőm! Nem akarok én az emberek gondolataiba olvasni vagy megfagyasztani a körülöttem lévő embereket és az időt. Mindössze csak annyit akarok, hogy tudjam magam teleportálni egyik helyről a másikra, de ugyebár ez lehetetlenség. 

- Kitartok az előbbinél! - szóltam. - Haza megyek veled!

Dó valamit mormolt az orra alatt, már - már úgy hangzott, mintha varázsigét mondogatna. 

- Aranyos vagy, de ezt nem várhatom el tőled!

- Mielőtt elkezdenénk veszekedni, megkérdezem, hogy mikor szeretnél indulni még ma vagy csak holnap?

- Két óra múlva indul a gépem.

- A gépünk! - határozottnak akartam hallatszani, de nem csaphatom be magam sem őt.

Felállt a földről és ismét a pakolásra összpontosított. Én is felálltam és azzal a főcímmel, hogy „összeszedem a maradék holmim” elhagytam a szobáját. Igazából már mindenem abban a ládában van, de beszélnem kell Harryvel. A korlátnak dőltem, hogy egy összeszedjem a gondolataimat mikor valaki megérintette a vállamat. 

- Beszélhetünk? - Zayn hangja csalódottságot és szomorúságot tükrözött.

Elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán van - e miről társalognunk, de végül arra jutottam, hogy beszélek vele.

- Mondd!

- Nem akarsz bejönni a szobámba?

- Ha akarsz valamit mondani, akkor itt kell megtenned! - hűvös voltam vele, fájdalmat akartam neki okozni, de azzal nem számoltam, hogy ezzel a viselkedésemmel magamat is bántom. Túl sokat jelent nekem ahhoz, hogy utáljam. 

- Tudok Dóriról… és a jelenségéről! 

- Örülök, neki képzeld, csak én is tudom!

- Azt is tudom, hogy haza megy!

Helyeselni szerettem volna, de a gombóc ismét akkorára nőtt a torkomban, hogy nem tudtam megszólalni. 

 Bólintottam. 

- Te is vele mész, igaz?

Ismét bólintottam.

- Nem tudlak semmivel sem visszatartani? 

Nemlegesen ingattam a fejem. Hallottam, ahogyan szaggatottan kifújja a levegőt. Fejét a lehajtott fejemnek döntötte. Nem ellenkeztem mindaddig, amíg a keze nem kóborol. Fogalmam sincs mennyi időt töltöttünk úgy, de nem is érdekelt… 

- Vigyázz magadra! - éreztem, hogy cserepes ajka a homlokomhoz ér. Homlokom csókolt. Meg sem várta, hogy én is elbúcsúzzam tőle visszament a szobájába. Másodpercek múlva meghallottam a dübörgő zenét.

Tőle is nagyon nehéz volt elbúcsúznom, hát mi lesz ha Harryvel kell ismét „pápát” intenünk egy életre? Tudtam, hogy a többiek mind a nappaliba vannak, de reméltem, hogy Harry meghúzta magát a szobámba így először oda mentem.

- Tudtam, hogy itt leszel! - mosolyogtam.

Hanyatt feküdt az ágyamon, mikor meghallotta a hangon felült, és viszonozta a mosolyom.

- Meg tudtad győzni, hogy maradjon?

Bár csak megtudtam, volna győzni… Ami azt illeti nem is nagyon nyagadtam, hiszen mindenki jobban jár, ha most mi elmegyünk. Nem kockáztathatjuk senkinek a testi épségét, ugye? Lekucorodtam Harry mellé. Nem néztem a szemébe, mert akkor elbizonytalanít a döntésemben.

- Nem jártam sikerrel. - böktem ki. - Tehát haza megyünk!

Harry megremegett mellettem. Valahogy éreztem, hogy nem fog egyből ordítani vagy sírni… Először csak emészt. Pont, úgy ahogyan én szoktam. 

- Ez… elhamarkodott döntés! - hebegte. - Nessa nem hagyhattok csak így itt minket. 

- Tudom, de… Dónak honvágya van! - nem mondhatom meg az igazat így is eggyel többen tudják, mint kellene.

- Figyelj, beszélek vele, hátha itt tudom tartani. 

Felállt ezzel egyidejűleg én is felpattantam.

- Harry két óránk van, vagyis még ennyi sincs! Halálosan biztos a dolgában, haza szeretne menni és senki nem szegheti szárnyát. Még én sem!

- De… azért, mert ő haza megy, neked nem kell! A tegnap este után képes lennél itt hagyni?

- Nem… De, ha ő elmegy, akkor nekem is el kell mennem!

- Nem - nem kell! - akkor dühvel mondta ki ezt a mondatot, hogy megrémültem.

- Te ezt nem értheted! - fordultam el tőle. - Rosszul venné ki magát, ha ő haza menne és én nem. Szerinted anyám mit szólna hozzá? 

- Talán azt, hogy itt jól érzed magad… velem! Ez miért ilyen nagy baj? Mér csak pár hét és úgy is elmentek. Miért nem maradhatnál még egy kicsit? 

Jogos a kérdés. Ahelyett, hogy válaszoltam volna szorosan átöleltem. Számított erre a lépésemre, mert automatikusan viszonozta. Ha nem, most akkor egy hónap múlva úgy is el kell engednünk egymást… 

- Szeretlek, Harry! - dörmögtem a vállába.

- Jobban! - éreztem, hogy mosolyog.

Bár soha ne kellene elválnom tőle. Kopogtak az ajtómon. Fogadjuk, hogy Paul kiszimatolta, hogy ketten vagyunk a szobámba ahol egy ágy is van… nos, este mi el voltunk az autó ülésén is. Elengedtük egymást és csak utána mondtam, hogy „szabad”. Dóri kisírt szemmel lépdelt beljebb. Először leteszteltem, hogy tényleg ő az, csak utána öleltem meg. 

- Nem jöhetsz velem! - zokogta.

- Ezt már megbeszéltük! - megállás nélkül simogattam a hátát. 

Eltolt magától majd Harryre nézett: 

- Igazad van! - mérhetetlen szeretetett láttam a szemében, ahogyan Harryre nézett. Az ember akkor szokott így nézni valakire, ha tiszteli és becsüli. Dó becsülte, mert a barátjának tudhatta. - Ha, most Vanessa haza jönne velem, csak bánkódna... Ezt pedig nem akarom! Szóval egyedül megyek! 

Megdermedtem, ahogyan Harry is, de végül ő előbb kapcsolt. Szinte hálálkodva szorította magához.

- Miért van az, hogy az én szavam semmi sem jelent neked? - fakadtam ki.

- Mert hülyeséget csinálnál, ha velem jönnél. Mond meg, de őszintén, ha fordított helyzetbe lennénk, megengednéd, hogy veled mennyek? 

Persze, hogy nem! De hát ez más… 

- Maradj itt! - mosolygott. - Hidd el a szüleid is meg fogják érteni, ha elmagyarázom nekik a helyzetemet. 

Eddig bírtam ki tört belőlem a zokogás. Harry a háttérbe húzódott mi pedig összefonódtunk. Én, amiatt sírtam, mert itt hagy, Dó, azért mert elmegy! 

~~~~

 A repülőhöz menet, nem törődtem senkivel csakis Dórival. Zayn nem jött velünk a reptérre… abban a tudatban van, hogy én is elmegyek! Én ezt nem cáfoltam, had följön csak a levében egy kicsit. Kézen fogva mentünk be a terminálba. A fiúkon napszemüveg illetve kapucnis fölső volt (ami miatt eléggé meg is bámulták őket, hiszen tikkasztó hőség volt). 

„A Budapestre tartó utasainkat kérem, kezdjék meg a beszállást!”

Legszívesebben magamhoz láncoltam volna. A lényeg csak az, hogy ne menjem el! Megszakadt a szívem, amikor Niallt és Dót néztem, amint sírva átölelik egymást. Ilyen téren szerencsés vagyok: én nem csak titokban vagyok szerelmes Harrybe. 

- Hiányozni fogsz! - szipogták egyszerre. 

Odabújtam Harryhez, a fejemet pedig a mellkasába fúrtam. Megéreztem a kezét a derekamon… majd még egyet a vállamon pár perc múlva a harmadik kezet is megéreztem a hajamat cirógatva. Fölpillantottam. A három kéz három fiútól származott: Louis, Liam és persze Harrytől. 

- Hát akkor… - jött hozzám Dó.

Valahogy kikecmeregtem a kezek áradatából. 

- Igen… nagyon vigyázz magadra! - nehéz volt ezt az egy mondatot is ki könyörögnöm magamból, mivel ezzel tudatosult bennem, hogy valóban elmegy.

- Tudod, hogy mindig is óvatos voltam. - nevetett. - Három hét múlva csajszi…! 

Olyan szorosan öleltük át egymást, mintha évtizedekig nem találkoznánk. A hangoson ismét figyelmeztették az utasokat az azonnali beszállásra. Élőben még nem láttam a bemondónőt (és valószínűleg, hogy soha nem is fogunk „talizni”), de a bársonyos, szinte már csilingelő hangja miatt legszívesebben fejbe rúgtam volna. Az isten szerelmére hát senki nem veszi észre, hogy mindjárt megszakad a szívem amiatt, hogy egyedül hagyom felszállni arra a nyamvadt gépre! Az ölelésünk ellazult, hirtelen plusz kezeket éreztem a hátamon. Csoportos ölelés kerekedett ki.

- Szeretlek titeket, de ideje mennem! - szipogta Dó.

 Nem akartam elengedni, de muszáj volt. Felkapta a bőröndjét. Mosolyt erőltetett az arcára, intet és elment….

38. Wounderful secret

Ordítva ébredtem fel álmomból. Ziháltam a homlokom verejtékezett. Alig kaptam levegőt. Hallottam illetve láttam, hogy Harry befut, feloltja a lámpát, hozzám bújik és nyugtatgat. De hiába… hiába minden. Egy hete, hogy Dó haza ment és engem azóta gyötörnek a rémálmok. Lerúgtam magamról a takarót, felhúztam a lábam és ringatózni kezdtem. Egyszerűen rettegek attól, hogy valami baja esett a legjobb barátnőmnek… és az sem nyugtat meg, hogy anya mindennap tájékoztat a honlétéről. Elég gyanús, hogy Dót egyáltalán nem engedik a telefonhoz. Ezek a visszatérő álmok az őrületbe kergetnek. Abbahagytam a ringatózást és oda bújtam Harryhez. Nem akarom, hogy a kelleténél is jobban megijedjen. Ahogyan hozzáértem csupasz felsőtestéhez elmúlt a remegésem. Lélegzésem kapkodósból egyenletesebbé vált. Lábdübörgést hallottam pár percre rá Niall lépett be a szobámba egy gőzölgő teáscsésze kíséretében. Kedves mosollyal átvettem és nem törődve azzal, hogy megforrázhatom a nyelvem - nagyot kortyoltam.  Két korttyal kihörpintettem az egészet. Niall kacsintott és kiment. Harry is felállt, hogy leoltsa a lámpát, de mint egy óvódás megkértem rá, hogy ne tegye. Szemében megértést és félelmet láttam. Harry engem félt én pedig Dórit.

~~~~

 Mikor felkeltem a villany már nem égett. Valószínűleg, hogy Harry mikor észrevette, hogy elaludtam leoltotta. Felvettem a papucsom és lesétáltam a konyhába. Zayn ült az asztalnál és reggelizet. Bajszom alatt jó reggelt köszöntem neki. Kivettem a hűtőből a tejet és leültem vele szembe. Megkérdeztem, hogy hol van Harry.

- Nem kötötte az orromra. - vonta meg a vállát. - Hallottam este, hogy megint…

 Ahhoz képest, hogy hallotta nem törte össze magát azzal, hogy átjön, megnézze élek vagy hallott vagyok - e már. De mit is várok tőle? A viszonyunk nem lesz jobb attól, hogy fejvesztve ezt be kell látnom. Töltöttem magamnak a tejből. Csak remélni tudom, hogy ez volt az utolsó éjszakám. Én itt sajnáltatom magam holott, akit tényleg szánni lehet az Dó.

- Belebetegszem ebbe. - suttogtam. Nehéz, hogy nem mondhatom el Harrynek, hogy miért is ment el. Fogadjuk, hogy elmebetegnek nézz. 

Zayn egész teste megfeszült, amikor lenyelte az utolsó falatot. Tekintete akár egy jégtömb. Nem lehet azt mondani, hogy kiszámítható. Inkább egy üreges kőszikla. Nincs semmi együtt érzés benne. Talán ezért is fordulok mindig hozzá. Ő „egyenes”.

- Csak bűntudatod van! - szólalt meg fél váron. - Bűntudatod van, mert nem mentél vele. Azon agyalsz, hogy vajon cserbenhagytad - e. 

 Az üres poharamra meredtem. A kristálypohár teljesen elfehéredett a tej miatt. 

- Ideje lélegezned. - kacagva állt fel.

 Gondosan bepakolta a mosogatóba a tányérját. Előbb akartam elhagyni a konyhát így felpattantam és felviharoztam a szobámba. A magasba hajítottam az egyik papucsomat majd a másikat. Olyan vehemenciával ugrottam be az ágyba, hogy félő volt összemegy alattam. Ideje lélegeznem? Ez meg mit jelentsen? Nem is érdekel! A fejem búbjáig betakaróztam. Jobb, ha átalszom ezt a napot.

…

 Apró puszikat éreztem a kézfejemen majd a vállamon, a nyakamon… az álamon végül a számon. Kinyitottam a szemem. Harry mosolyogva nézett rám. 

- Egy kis meglepetésem van a számodra. - suttogta.

- Ó, az jó! - ásítottam.

Nem volt szándékom kiszállni az ágyból és ezzel Harry is tisztában volt. Egy rántással lehúzta rólam a takarót. Úgy nyüszítettem akár egy nyűgös kisgyerek. Ránéztem az éjjeli szekrényemen álló órára. Már öt is elmúlt. 

- Öltözz fel! - utasított. 

Vártam, hogy kimenjek, de helyette leült az ágyam szélére. Esdekelve néztem rá, de nem hatotta meg. Engedelmeskednem kell neki. A szekrényemhez csoszogtam, kivettem egy farmernadrágot és egy neon narancssárga színű csőtopott. Ismét Harryre néztem. 

- Nem akarsz kimenni?

- Nem! - dőlt hanyatt az ágyon. 

Márpedig én nem fogok előtte átöltözni! Kivettem a komódból egy fehérnemű szettet. Már az ajtónál volta, amikor Harry felpattant és két lépessel átszántva a szobát előttem állt eltorlaszolva az ajtót. 

- Öhm… Most meg mi van?

- El akarsz szökni?

- Csak a mosdóba megyek.

- Miért?

- Vajon? 

Kivette a kezemből a cuccokat és ledobta az ágyra.

- Majd én segítek. - mosolygott kanosan.

Idegességet színlelve csípőre tettem a kezem. Harry mosolygott és szemeivel vetkőztetett. Nem azzal volt a baj, hogy meglát meztelenül, hiszen már látott – mindössze nem akartam sztriptíz bemutatót tartani. Mindig is tudtam, hogy Harry makacs, de hogy ennyire… Mire észbe kaptam már a felsőmet rángatta le rólam. Ellöktem magamtól. Képtelen felfogni? Hányszor kell neki elmagyaráznom? Végre észrevette magát és lemondóan bólintott. Szem forgatva a mosdóba mentem. Értékelem én, hogy fel szeretne vidítani, de ahhoz, hogy valóban boldog legyek vissza kell importálni a barátnőmet.

 Megmostam az arcomat. Kedvenc parfümömből fújtam a fülem mögé egy picit. Szép lassan felöltöztem és ki sminkeltem magam. 

- Szia. - puszilt arcon Niall, amikor kiléptem. 

Boldognak látszott így én nem szeghetem szárnyát. Kedvesen elmosolyodtam. Úgy láttam értékelte azt az apró gesztust, mert fütyülve tovább ment. Csak legyek túl ezen a napon. 

- Kész vagy? - vigyorgott rám Harry.

Felmutattam a mutató ujjamat, hogy várjon. Befutottam a szobámba kihalásztam a barna bőrdzsekimet.

- Indulhatunk! - szóltam Harrynek.

  Szórakozottan feldobta a kulcsát. Vidámsága elárulta önelégültségét. A kocsiban hátradobtam a dzsekit és bekötöttem a biztonsági övet. Addigra Harry is bekapcsolta magát és kitolatott a garázsból. Az út első öt percében Harry próbált beszélni velem, de feladta. Ő a pozitív én a negatív oldalon állok. És, ha egyszer a negatív azt mondja, hogy: „nem” akkor nem. Inkább a rádiót nyomkodtam. Az egyik csatornán a One way or another – t játszottá. Harry ordítva énekelt. Kuncogtam, de ezt ő nem hallhatta a hangos zene miatt. Mire a helyszínre értünk a nap eltűnőben volt. Harry megállt egy kavicsos bekötőhídon. Egy mező húzódott előttünk, vagyis jobban mondva mező lehetett még anno, mivel mostanra már gondosan levágták a füvet. Kiszálltunk a kocsiból. A hideg levegő szinte marta a fedetlen vállamat. Ki akartam venni a bőrdzsekimet, de Harry addigra riasztóra biztosította. Megfogtuk egymás kezét és beljebb mentünk. Neon toppom csak úgy izzott a sötétben. Egy helikopter vonalai bontakoztak. Pár másodpercre rá egy feketén tündöklő gép előtt álltunk. Végig futott rajtam a hideg. Először azt hittem, hogy csak káprázik a szemem, de nem képzelődtem. 

- Meglepetés! - tárta szét a karját. - Ezzel a kis behemóttal repkedünk egy kicsit. 

Szemem kikerekedett szám tátva maradt.

- Ugye most csak ugratsz, Harry könyörgöm, mond, hogy ez csak egy rossz vicc! - szinte már sírtam.

- Ez a színtiszta igazság. Hát nem szuper?

- Hát nem! Mikor Londonig repülnöm kellett majd meg haltam a félelemtől. Tériszonyos vagyok!

- Pedig valahogy felültél arra a gépre.

- Mivel Paul leitatott.

Harry beszívta alsó ajkát úgy próbálta elnyomni a feltörő röhögését. Nekem egyáltalán nem volt vicces. 

- Nessa! – karolta át a derekam. - Nem lesz semmi baj. Gyere, kicsim!

Arcán könyörgés ült ki. Legfeljebb, ha meghalok, vele halok meg. Aprót bólintottam. Diadalittasan elmosolyodott. Ez a mosoly mindig megnyugtat. Bár akkor, mikor fel kellett szállni mindenem remegett. A pilóta a kezünkben nyomott két fejhallgatót. 

Felszálltunk.

 Remegtem, mint egy nyárfalevél egy szellős őszi napon. Nem mertem megemlíteni Harrynek, hogy rendesen halálfélelmem van. Tudtam jól, hogy kinevetne. Próbáltam magam nyugtatgatni, de folyton azért rimánkodtam, hogy ne fogyjon ki a benzin vagy, hogy a properrel meg ne álljon. Lehet, hogy nem panaszkodtam, de észrevette rajtam, hogy elég feszült vagyok. Átkarolt. Testével úgy terített be, mint egy meleg oltalmazótakaró. Vagy tizenöt perce lehettünk a helikopteren, amikor levette magáról a fejhallgatóját. Én is levettem a sajátomét. 

- Nézz ki az ablakon! - mosolygott.

 Könnyű mondani, mint megtenni. Egy tériszonyos ember legrosszabb álma a magasból lenézni a mélybe. Énnél könnyebb lett volna Nialltől megvonni a kaját egy napig. De megtettem. Kinéztem az ablakon. Vissza akartam fordulni és megkérdezni, hogy mit is kéne látnom, de nem kellett. Hirtelen megszűnt körülöttem minden. Egy bűvös alagútba voltam bezárva. A szerelem alagútjába- Csekély annak az esélye, hogy ilyen létezik… Mégis váltig állítom, létezik, az én világomban igenis létezik. Mindössze egy szó volt látható: FOREVER. Természetellenesen villogott nem is tündöklött. Tudtam, hogy az aszfalton van a felirat és, hogy valamilyen pirotechnikával oldották meg, hogy föntről láthassuk, de meg volta, győződve róla, hogy ez a kis szó Harry szívének a jelképe.

- Van ennek egy története, érdekel? - zökkentett ki.

Persze, hogy érdekelt. Minden érdekelt, ami vele kapcsolatos. Mellkasának döntöttem a fejem úgy hallgattam végig:

- Két éve megkérdezték tőlem egy interjúba, hogy mit gondolok a szerelemről. Bajban voltam… erre a kérdésre nem gyakoroltam eleget. Össze visszadadogtam, hogy mik kellenek egy jó kapcsolathoz. Szükségesnek tartotta a vonzalmat, ha két ember közt nincs, meg a szikra ne várjanak tüzet. A hűségről is beszéltem… Ha nagyon szeretek valakit hűséges vagyok, hozzá ameddig csak lélegzek. 

 Elhallgatott. Hangja egyáltalán nem volt az a megszokott légies. Inkább erőltetett olyan, amikor az ember valami rettenetes titkot őrizgetne és végre képes „felállni” ország világ előtt. De ez nem rettenetes, hanem egy csodálatos titok.

- Zagyvaság ez az egész hűség dolog. - folytatta. - Megrögzöttség. Egy igazi hamisíthatatlan szerelemben nem kérdéses, hogy hűségesek - e a felek egymáshoz. Szerinted kinek kell jobban szeretnie a nőnek vagy a férfinak?

Felegyenesedtem. Ezen a kérdésen még nem gondolkoztam. Nem várt választ, csak feltette a kérdést. Hangosan szerette volna kimondani a kétséges kérdést… mindössze ennyi az egész. Tündöklő zöld szemét beleforrasztotta mély gesztenyebarna szemembe. Megrémisztett a tudta, hogy mennyit változott. Fényévekre van már attól a Harrytől, aki a kisvárosomban részegen elkapott és nem engedett szabadon. Aki, most velem szemben ül nem az a kölyök az X - faktor színpadjáról, már rég nem az. És én csak most vettem észre. Résnyire nyitottam a számat, de nem jött ki hang belőlem. Soha nem éreztem ilyen melengető érzés a mellkasomban. Elmosolyodtam ő pedig viszonozta, de csak egy perc töredékéig majd újra megszólalt választ adva a saját kérdésére:

- A szerelem a legönzőbb dolog a világon. Az egyik fél mindig jobban szereti a másikat… Eddig azt hittem, hogy én vagyok az a fél, de jöttél te és megkérdőjelezted. Engem választottál a barátnőd helyett ennél nagyobb bizonyosságot még nem kaptam senkitől. Kérdem, én mi van akkor, ha mindketten 100% - an szeretjük a másikat? Lehet ilyen szerelem?

 Hagyta hadd tépelődjek egy kicsit ezen. Igaza volt Őt választottam… tehát én is változtam! Hűséges barátból szenvedélyes szerelmes lettem. És ez így van rendjén… remélem. Arckifejezésem láttán győzelem ittasan elmosolyodott. Végre elérte, hogy egy cserfes tizenhat éves lányt elcsitítson. Nem éreztette velem eddig, hogy kettőnk között Ő az idősebb eddig a percig. Mert ugyanis itt előbújt belőle a tizenkilenc éves fiú, aki inkább férfinak számít. Ilyenkor jutnak anyám szavai az eszembe „egy tizenéves pernahajder nem lehet mély érzésű komoly férfi!” Harry rácáfolt anyámra. 

- Létezik ilyen szerelem a mi szerelmünk! A minap egy rajongó kérte tőlem, hogy írjak két rokon értelmű szót a szerelemre. Nem volt nehéz a feladat. - vont vállat.

 Szemöldököm egészen a homlokom tetejére csúszott. Kivett a farzsebéből egy összehajtogatott írólapot és a kezembe nyomta. Kíváncsian hajtogattam szét. Két szó az Ő szálkás, de csinos betűivel, amivel leírta, hogy neki mi a rokon értelmű szó a szerelemre: Nessa Forever!...      

 Nos, hát ez a dupla rész egy kis kárpótlás, azért, hogy ennyi szünetet tartottam. Ezentúl mindent elkövetek annak érdekében, hogy rendszeresen hozzam az új részt. A következő holnap érkezik, és valószínűleg az is dupla dózisban érkezik, mivel hamarosan vége az első évadnak. Szeretlek titeket!

Puszi Bebe