33.Álom...

  Reggel kipihentem ébredtem. Harry ott szuszogott mellettem. Nem volt szívem felébreszteni, óvatosan kibújtam az öleléséből. Olyan óvatosan, hogy seggre huppantam a hideg padlódeszkán. Sebtében a konyhába mentem. Úgy látszik, hogy Niall megelőzött. Az asztalon a margarinos doboz hanyagul kibontva a kenyérpirító „felhúzva” a teafőzőben vidáman sipított a víz. Szórakozottan a margarinba nyomtam a mutatóujjam majd a kristálycukorba. Az édes krémet nyalogatva eltűnődtem azon, hogy hogyan is kéne folytatnom, a Henry és a …. – ről szóló sztorimat. Felültem az asztalra és ismét belemártottam a vajba és a cukorba az ujjam. Most már ideje lenne bevallania …., hogy oda – és vissza van érte.
- Reggelt, Nessa! - lépett be a konyhába Niall egy száll alsógatyába.
Nem foglalkoztam vele elvégre mindig ezt csinálják valamennyien. Leugrottam az asztalról mivel rájöttem, hogy azt étkezéshez szokták használni megpusziltam a szöszit ő bújós kiskutya módjára átölelt.
- Dórival mi a helyzet?
- Változatlan. - sóhajtott.
- Mondanám, hogy segítek, de láttad mi sült ki belőle a múltkor.
- Tudom. Ma velünk tartasz a dedikálásra?
- Ha nem muszáj, akkor nem!
- Az kár. Éhes vagy?
- Mmm… Nem.
- Én mindig az vagyok!
- Tudom. – nevettem.
Elengedtük egymást én felszaladtam a szobába ahol már Harry öltözött. Egy kicsit arrébb löktem kivettem az íróasztalom fiókjából a füzetem.
- Ez meg mi? – kapta ki a kezemből.
- Füzet, amibe írni szoktak az emberek.
- Na, ne mond. Amúgy, Jó reggelt! - puszilt arcon. - Hol voltál?
- A konyhában. Mikor kezdődik a dedikálás?
- Tízkor, de előbb el kell mennünk Tayloral valahova.
Hát persze, hogy el kell menniük. Megvontam a vállam úgy tettem, mintha nem is érdekelne, hogy mit mondott az előbb. Talán el kéne mennem velük, akkor legalább szemmel tudnám tartani. Beszélek itt marhaságokat … elvégre nem vagyok ,az anya nem kell ellenőrizgetnem.
- Lehet, hogy ma kibérelünk egy motel szobát. - húzta fel a sliccét.
- Mért nem tetszik neki a mi kis szállásunk?
- Nem tudom, nem kérdeztem, de valószínű, hogy nem!
- Hogy is tetszetne neki elvégre nem vele aludtál!
- Ő még ezt nem tudja! Mikor elaludt akkor jöttem át.
Ahogy végzet a mondókájával meghallottam Taylor hangját. Utat engedve közöltem vele, hogy mehet engem nem zavar. Szépen lassan kisomfordált a szobámból. Hülye majom, ez volt az első, ami az eszembe jutott Harryről. Néha úgy érzem, hogy nem is ismerem. Felvettem egy sötétkék ruhát, amin apró virágok voltak. Nem szeretnék otthon maradni. A hajamat most kivételesen felkontyoltam pedig nem szeretem így hordani, csak, hogy most rettentően meleg van odakint és a hajzuhatagom ilyenkor kandallóvá válik. Bekopogtam Dórihoz, igazából nem szerettem volna társaságot, de a barátnőm így kötelességemnek tartom, hogy megkérdezzem szeretne - e velem tartani.
- Hahó! - nyitottam be.
Dó az ágyon hasalt és olvasott. Mikor benyitottam felkapta a fejét és elmosolyodott.
- Ez a könyv valami fantasztikus!
- Aha. Megakartam kérdezni, hogy van kedved sétálni?
- Most inkább otthon maradnék, ha nem baj.
- Nem dehogy is. - mosolyogtam rá kedvesen majd kijöttem onnan.
Egy pillanatig bementem a szobámba, de csak azért, hogy magamra kapjam a válltáskámat, amibe csak a kis füzetem és a tollam fért el, de ha nagyon akartam, akkor betudtam tuszkolni a telefonom. Hallottam, ahogyan a fiúk ordibálva közlik velünk, hogy elmennek és, hogy késő este jönnek csak haza. Hallottam, ahogyan becsapódik az ajtó. Átugrottam az ágyon. Térdre ereszkedtem az ablaknál résnyire eltűrtem a függönyt. Nem én nem leskelődtem csak nézelődtem. Láttam, ahogyan Liam Zaynnel valamin röhögnek Louist ahogyan a volán mögé tuszkolja Niallt és Harryt, aki kinyitja az ajtót Taylornak. Mikor elmentek én is útnak indultam. Fogalmam nem volt, hogy merre megyek. Mindössze egy nyugodt parkot kerestem, ahol szárnyalhat a fantáziám. Körülbelül tizenöt percnyi sétálgatás után megtaláltam a tökéltess, helyet ahol szárnyalhat a fantáziám. Mindössze egy padocska volt, amit beárnyékolt egy cseresznyefa. Letelepedtem oda törökülésbe helyezkedtem és írni kezdtem. Valójában lapos egy történet kerekedett ki belőle, de tetszet és végül is ez számít, nem? Néha, megálltam felpillantottam beleszippantottam a levegőbe és újra írni kezdetem …
 Viki biztos egészen biztos volt abban, hogy mit fog mondani Hanrynek, ám most mindent elfelejtett. Ahogyan a fiú ott ült lazán a korláton tükröződött rajta a nem törődés. Viki ezt mellékesnek tartotta, hiszen álltalába ilyen a viselkedése. Közelebb ment, de nem nézett a szemébe inkább az utcára meredt pedig egy lélek sem volt kint nem csoda az óra biztosan már elütötte a tízet is. Néha olyan az érzése volt mintha nem ő lenne Viki … mármint ugyanaz a test, de nem ugyanaz a lélek. Valamikor a határozott máskor a szerény énje bújt elő. Egy biztos, ha Henryvel van az élet szebb és jobb oldalát látja még, ha nem is éli át a csodák – csodáját vele. Szapora lélegzete valószínű, hogy elárulta idegességét. Még szép, hogy ideges elvégre el akarja mondani egy „idegen” embernek az érzéseit iránta. Muszáj valahogy tálalni, gondolta. De hogyan? Csak nem kezdheti úgy, mint egy átlagos mesemondó. Egyszer volt hol nem volt ócska és kicsit sem előnyös egy szerelmi vallomásnak. Henry oldalba bökte biztosan megunta, hogy a lány némaságra tette a fejét. Tehát nem volt más választása nekilátott:
- Már nagyon régóta többet érzek irántad, mint te azt hinnéd! - most jön csak a neheze, gondolta. - Persze tisztában vagyok vele, hogy te nem éppen úgy tekintesz rám, mint egy nőre, hanem egy húgra vagy mit tom’ én. Egy szó, mint száz Szeretlek!
Henry lélegzete elakadt. Még soha nem hallotta így ilyen hangnemben beszélni a lányt. Viki remegett félt, de bátorságot sőt magabiztosságot tetettet. Várta, hogy Henry valamit mondjon, de ehelyett mást kapott. Henry leugrott a korlátról gyengéden maga felé fordította.
 A meleg idő eltűnt és helyette esni kezdett. Mint akit puskából lőttek volna ki úgy ugrottam fel és rohantam egészen hazáig. Ilyen az én formám egyszer akarom az egész délelőttömet egy padon ücsörögve eltölteni és persze, hogy nem engedi az égi bizottság.
- Ez a hülye könyv megríkatott! - közölte velem Dóri, amint betettem a lábam a házba.
Még, ha hozzá akartam volna bármit is fűzni nem tehettem meg mivel faképnél hagyott (szipogva). Valószínű, hogy most kajába fekteti a bánatát. Haza fele azon gondolkoztam, hogy lefürdök és úgy húzok fel száraz ruhát, de megváltoztattam a döntésem. Bevágtam a szobám ajtaját kikutattam egy rövidnadrágot és egy rózsaszín pólót. Általában, ha esik az eső és nincs társaságom lefekszem aludni időtől függetlenül ez most sem volt másképp. A hasamra feküdtem egy darabig az ablakot bámultam, de utána elaludtam.
  Minden fehér volt körülöttem … Meghaltam? Ez volt az első gondolatom. Egy kápolnába voltam egyes egyedül. Az oltár fehér rózsákkal volt díszítve, ahogyan a padsorok is. Akkor még se haltam meg. Nem is tudtam, hogy esküvőre vagyok hivatalos. Kilencven fokos fordulatot tettem és megláttam egy kétszárnyú ajtót. Végül is mit veszíthetek? Elindultam felé. Meghallottam a túloldalt Zayn hangját.
- Végre, hol voltál? - mordult rám Zayn.
- Én … én …
- Mindegy is menj öltözni!
- De miért?
- Figyelj attól, mert nem akarsz tudomást venni erről az egész házassági hűhóról attól még Harrynek igen is fontos.
- De … Mi van?
- Értem amnéziát tettetsz! De most elég a színdarabból. Elvégre mi vagyunk a tanúk.
Tanú? Én? De miért? Megszerettem volna kérdezni, de Zayn a lány öltöző felé lökött ezzel is nyomatékosítani akarta, hogy futtán az időnk. Bent az öltözőben rengeteg ismeretlen lányt véltem látni mind vörös mini ruhát viseltek. Nos, az angoloknál gondolom ilyen a hagyományos koszorúslány ruha. Hiába más nemzet más kultúra, nem de? Egy kisebb táblára volt írva a nevem alatta az én vörös ruhám. Egye fene. Felvettem.
- Nessa, kész vagy? - halottam Louis hangját.
Mosolyogva ajtót nyitottam.
- Ejha. - füttyentett. - Harry beszélni akar veled. Abba a szobában van! - mutatott a mellettünk lévő ajtóra.
Megvontam a vállam és bekopogtattam. Hangos dörmögős hang jelezte, hogy bemehetek. Harry egy hatalmas álló tükör előtt állt és épp a csokor nyakkendőjét csíptette fel a hófehér ingjére. Nagyon elegáns volt.
- Itt vagyok! - saját magamon is meglepődtem, hogy megremegett a hangom.
- Hát … eljött az idő. Ma bekötik a fejem!
Tessék? Ez az ő esküvője? De hát még annyira fiatal. És ki a mennyasszony, mert biztos nem én.
- Szerinted Bellatrix az igazi?
Kezdjük ott, hogy ki az a Bellatrix?! Hamar rájöttem, csak oldalra kellett néznem. Egy kicsi éjjeli szekrényen egy bekeretezett fénykép rajta a boldog pár. De hisz a képen Taylor van. Lehet, hogy a másik neve Bellatrix.
- Szerintem … igen! – hiába soha nem fogom bevallani neki az igazat.
- Örülök, hogy így gondolod. - mosolygott.
Megszólalt a harang. Kicsapódott az ajtó és betódult rajta a többi fiú Joshal, Paulal és Dórival felfegyverkezve.
- Show time haver! - csapta össze a kezét Niall.
Harry arcáról lehervadt a vigyor. Látszott rajta, hogy megrémült. Dóri oda súgta, hogy „nyugi” én pedig vissza, hogy „nem megy!”. Tényleg nem ment. Mikor megláttam Taylort vagyis Bellatrixt belibben a gyönyörű mennyasszonyi ruhájába kitört rajtam a pánik. Valószínű, hogy a többi vendég azt gondolta, hogy a meghittség miatt zokogok, de ha tudnák!
- … Harry Styles elfogadod az itt jelen lévő Bellatrix Blacket hitvesedül, amíg a halál el nem választ? - kérdezte a pap monoton hangon.
Harry nyelt egyet majd kinyögte:
- Igen!
- Amit Isten összekötött, azt ember nem választhatja szét. Ezentúl férj és feleség vagytok csókoljátok meg egymást!
- Neeeeeee! - ordítva ébredtem fel. Ziháltam, a szememből csak úgy folyt a könny. Tisztában voltam vele, hogy csak álmodtam, de nem tudtam lenyugodni.
Lábdübörgést hallottam. Dóri ijedten futott be, de nem tudott érdekelni. Kipattantam az ágyból felhúztam a cipőm és úgy ahogy voltam rövid nadrágba és pólóba Dórit szinte fellökve kifutottam a házból. Az idő most még rosszabbra fordult és már sötétedett is. Csak futottam és futottam … Ennyi vége a titkolózásnak. Semmi nem tántoríthat el … semmi! Tudtam, hogy dedikáláson van, de muszáj volt vele beszélnem. A pláza előtt hatalmas sor húzott, ami teljesen a parkolóig tartott. Nem állhatok a sor végére … tolakodnom kell. Elfutottam a tömeg mellett akik hangos morajjal jelezték, nem tetszésüket. A bejáratnál egy kicsit elakadtam, de némi lökdösődés árán bejutottam. A fiúk egy dobogó féleségen ültek egy hosszú asztalnál és megállás nélkül írtak. Pipiskedve megkerestem Pault, aki éppen egy őrjöngő lányt fogott vissza. Áttörtem a sort. A lányok megtudták állapítani rólam, hogy odakint bizony zuhog az eső. Oda érve Paulhoz megböktem a vállát.
- Segítened kell!
- Nessa! Édes Istenem csurom víz vagy. Mit csinálsz itt?
- Beszélnem kell Harryvel!
- De most …
- Intézd el létszíves.
- Rendben. Menj be a backstagebe utánad küldöm.
Bólintottam és úgy tettem, ahogy kérte. Homályos volt oda bent, de talán jobb is volt így legalább nem látja rendesen az arcom. Az ébredés óta nem tudom leállítani a könnyáradatot. Ez az álom szörnyű és túlságosan is igazinak tűnt. Hallottam, ahogyan kinyílik az ajtó. Itt az idő!
- Hé, mi a probléma? - futott hozzám Harry és magához vont, de én eltoltam. - Mi a bajod?
Jobb előbb túl lenni rajta. Elegem van a titkolózásból! Elmondom!:
- Kérlek hallgass végig és ne szakíts félbe! Volt egy álmom, egy rémálmom. A lényege az, hogy te összeházasodtál Taylorral, akit elneveztem Bellatrix Blacknek bizonyára a Harry Potterből vettem ezt az idétlen nevet. - nevettem, de ezzel egyidejűleg rám tőrt a zokogás.
Harry kitágult pupillával meredt rám.
- A pap a végén azt mondta, hogy „Amit Isten egybekötött, azt ember nem választhatja el!”. Én nem akarom, hogy te és Taylor összeházasodjatok! Arra a döntésre jutottam, hogy mindent bevallok neked. - eldöntöttem, de nem voltam képes a szemébe mondani, hátat fordítottam neki. - Régen azt hittem, hogy szerelmes vagyok beléd, de akkor még nem ismertelek és jogos a kérdés, hogy hogyan is feltételezhettem ezt. Bevallom akkor még csak directioner mivoltomból tőrt fel belőlem a szerelem. De most más. Ismerlek és te is tudod, hogy a világon vagyok. Jaj, Istenem azt akarom elmondani, hogy halálosan szerelemes vagyok beléd!
Kész vége szint vallottam. Fejest ugrottam a kútba. Mindenem remegett. Meg könnyebbültnek, meg könnyebbült voltam, de ha most mindent elrontottam, akkor milyen áron? Harry nem szólalt meg. Tehát akkor ő nem érez irántam semmit. Elegem lett a csendből.
- Értem. Ma még nem, de holnap kiköltözöm, nem lenne jó ötlet egy fedél alatt laknunk. – erre sem felelt.
Kezdtem azt hinni, hogy elment. Megfordultam. Harry olyan közel volt hozzám, hogy már szinte éreztem a leheletét. Sírt.
- Szeretsz? - szipogta.
- Hát nem egyértelmű?
- Én is szeretlek! - simított végig az arcomon letörölve a könnyem. Gyengéden megfogta az állam és olyan szenvedéllyel ami leírhatatlan megcsókolt …